„… az író minden mondata zseniális”
Beszélgetés Székács Vera műfordítóval Gabriel García Márquez fordításai kapcsán
A eseményre június 16.-án került sor a budapesti Eötvös Collegiumban.
A beszélgetést Faix Dóra egyetemi oktató vezette. - 2015. aug. 8., LLuca
A Magvető Kiadónál lektori véleményeket írt számos könyvről, így a Száz év magányról is. Székács Vera a regénnyel kapcsolatban elmondta, számára már elsőre is feltűnt, hogy jó a mű, de csak sokkal később döbbent rá, mennyire jó regény is valójában.
Faix Dóra arra vonatkozó kérdésére, hogy hogyan kezdett neki a fordításnak, Székács Vera azt válaszolta, eredetileg Benyhe János egyetemi tanárt kereste meg a Száz év magány fordítával, mert úgy érezte, neki nincs igazi fordítói múltja, így nem akarta vállalni a munkát. Benyhe János viszont nemet mondott, így rá hárult a feladat, ami rendkívül komoly kihívásnak bizonyult szakmailag, már csak azért is, mert főállásban dolgozott, ill. gyerekeket nevelt. Az éjszakáit is kitöltötte a folyamatos munka, amely összesen három évig tartott.
A beszélgetés vezetője arról is kérdezte Székács Verát, hogyan jött létre személyes kapcsolata García Márquezzel. Kiderült, hogy író és fordítója valóban találkoztak egyszer az életben, sőt, jóval később Székács Vera még levelet is kapott García Márqueztől, amelyre azóta nagyon vigyáz, hiszen feltehetően ez az egyetlen levél, amely Magyarországra érkezett abban az időben a kolumbiai írótól. Ám Székács Vera úgy látja, nem a köztük lezajlott találkozás, vagy az az esetleges, jelentéktelen pár szó a lényeges, amit egymással váltottak, ő az írót igazából a művein keresztül ismerhette meg, mialatt a fordítások készültek. Ráadásul, tette hozzá, García Márquezt amúgy sem hatotta meg eleinte a tény, hogy találkozhatott magyarországi fordítójával. Később az író talán ezt igyekezett kompenzálni a fordítóhoz intézett levelével.
A fordító szeminárium alkalmával a résztvevők konkrét szövegekből vett példákat is elemeztek. Székács Vera beszélt arról, hogy minden elem, minden motívum, ami a könyvekben megjelenik, valóban létezik, García Márquez mindebből alkotott egy csodálatos szintézist. A fordítónő számos dolgot a szöveggel kapcsolatban akkor értett meg, amikor a regény valós helyszínén járt. Így volt ez például a macondo-beli fehér kövekkel. García Márquez Macondót a létező Aracataca nevű kolumbiai községről mintázta. Egy ottani folyóban találhatók azok a fehér kövek, amelyekről az író később a macondói híres fehér köveket mintázta. Székács Vera úgy összegezte az ehhez hasonló regénybeli jelenségeket, hogy az író nem talált ki semmi újat, csupán eltúlozta a körülötte lévőket, természetesen zseniális módon.
A műfordító arról is beszélt, hogy García Marquez valójában nem is kolumbiai, hanem karibi származású volt. Bogota környékén éltek a cachaco-k, félig fehér, félig chibcha indián leszármazottak, azaz félvérek, meszticek, a Karib-tenger vidékén pedig az afrikai bennszülöttek leszármazottai, a mulattok. Ezt a vidéket örökíti meg regényeiben Márquez, bár regényeiben ez a színkeveredés kevéssé hangsúlyos, hiszen ő maga sem tudta magáról, hogy afrikai felmenői is voltak. Ezt csak 50-60 éves korában tudta meg, pedig csak a tükörbe kellett volna néznie, vélte Székács Vera.
A szeminárium alatt az is kiderült, mit keresnek a törökök Márquez regényében. A fordító saját bevallása szerint csak jóval a fordítás megszületése után tudta meg a választ a kérdésére. Az török terjeszkedések alatt sok arab elmenekült hazájából, elsősorban Libanon területéről. Közülük sok éppen a Márquez által írt területre ment, ahol elsősorban nagyiparosként élték életüket. Saját meggazdagodásuk révén többek közt a kolumbiai Barranquilla város meggazdagodását is előidézték később, a térségben viszont már a „török” gúnynevet kellett, hogy viselték, amelyet később sem tudtak lemosni magukról, ezért utal a regényben is így rájuk az író. [Érdekesség: Shakira felmenői közt is vannak libanoniak – a szerk.]
Székács Vera szerint Márquez minden mondata zseniális, ezért a hatalmas munka ellenére élvezet volt fordítani a műveit. Ugyanakkor úgy érzi, nem tud a fordítás konkrét fogásairól beszélni a résztvevőknek. A fordítás bár nem tiszta alkotóművészet, mégis kicsit ahhoz hasonlítható. A fordítás mindig csak megközelítése az eredeti szövegnek, egyfajta interpretáció. A nyelv ismerete mellett nagyon fontos az író szándékait ismerni, tudni kell olvasni a sorok között.
A Márquez-fordításról beszélve Székács Vera megjegyezte, sok szó jelentését akkoriban a kolumbiaiak sem értették a regényben. Ő is több vaskos szótár segítségével próbálta a nehezebben értelmezhető szavak eredetét megtudni, és nagy segítségére volt a francia fordítás is. Sokat tanult későbbi férjétől, Réz Ádám fordítótól is, alapvetően azt az alapszabályt, hogy ne írjon le olyan mondatot, amit magától nem fogalmazna meg, és hogy ne ragaszkodjon az eredeti szöveg szó szerinti fordításához.
Végül Faix Dóra arról kérdezte a műfordítót, érdemes-e fordítással foglalkoznia a jövő generációjának. Székács Vera igen egyértelmű válasza az volt, hogy ha valaki a fordítást fő foglalkozásának akarja választani, arról ő kifejezetten lebeszélné, mert sem anyagilag, sem más szempontokból nem éri meg a vállalkozás. Ez a szakma ugyanis nincs megfelelően elismerve, ráadásul önmagában rabszolgamunka. Ha valaki kizárólag fordítással foglalkozik, még szűklátókörűvé is válhat. Mindemellett nem lehet folyamatosan csak fordítani, szükséges mellé egy „polgári” foglalkozás is. A fordítói munka véleménye szerint leginkább a levéltárosi, régészi munkához hasonlítható, hálátlan feladat, de ugyanakkor szép is, hiszen így kielégülhetnek a fordító kreatív ambíciói, és mégiscsak az értelmiségi lét, egyfajta magasabb rendű szellemi életfelfogás lenne a cél a jövő művelt fiataljai számára.
A képek és a videó forrása:
https://vocabat.files.wordpress.com/2012/10/cien-ac3b1os.jpg
Székács Vera műfordító 1971-ben végzett az ELTE olasz-spanyol szakán. Elsősorban műfordítóként ismert, de szerkesztői munkája és kulturális szervező tevékenysége is jelentős. 1986-ban került a Magvető Kiadóhoz, ahol közel húsz évig szerkesztőként, ill. latin-amerikai referensként dolgozott. A Magvetőnél számos beszélgetést, tolmácsolást szervezett Latin-Amerikába kortárs magyar írók, politikusok számára. Több spanyol ill. latin-amerikai szerző – José Donoso, Juan Goytisolo, Juan Carlos Onetti és Ortega y Gasset – műveit fordította magyarra, de leginkább García Márquez regényei kapcsán ismerheti nevét a szakma és az érdeklődő közönség, köztük is leginkább a Száz év magány fordításának köszönhetően. Egyik legutóbbi munkája tavaly jelent meg a Holnap Kiadó gondozásában Az égről és a földről címmel, amely Ferenc pápa és Abraham Skorka főrabbi beszélgetését tartalmazza.
Felvetődött a fordítások kapcsán gyakran felmerülő dilemma, a cím kérdése is. Eleinte nem akarták engedni a Száz év magány címet, Kristóf Nagy István, a Magvető kiadó akkori főszerkesztője „A százados magány” vagy „A magányosság száz éve” címeket részesítette előnyben, de a műfordító nem volt hajlandó kötélnek állni, így tehát maradt az eredeti, a spanyol címhez hű
„Száz év magány”.
spanyol nyelvű kultúra határtalanul
cultura hispanohablante sin fronteras