Ha valaki úgy érezné – és nem is teljesen alaptalanul –, hogy manapság nincs értelme színházba járni, mert az előadások közt igen sok az unalmas, pátoszos, didaktikus darab, ráadásul a („mainstream”) színház manapság egyet jelent a színészek részéről történő folyamatos kiabáló beszédmóddal, annak szerencsére csalódnia kellett az Entremeses kapcsán. Ez az előadás minden kétséget kizáróan visszahozta a közönség műfajba vetett bizalmát.

     A tízfős szereplő társaság a színpadra lépés pillanatától kezdve mindvégig töretlen energiával és lelkesedéssel szórakoztatta a közönséget. És ez közel sem volt egyszerű feladat. A hazánkban alig ismert Cervantes-mű 1615-ből származik, nyolc rövid, egymástól teljesen különálló, tanulsággal, illetve csattanóval végződő, decameron-szerű történetet, fabulát foglal magába, erős Lope de Vega hatás jellemzi. Cervantes drámai műfajú művével saját korát igyekezett minél pontosabban bemutatni az Entremeses-szel, melynek alapvető sajátossága a vaskos humor, és a csípős nyelvi stílusba ágyazott kritika.

          A szereplők szinte észrevétlenül léptek egyik történetből a másikba, egyszerű, mégis korhűnek ható kosztümjeiket váltogatva. Külön figyelmet szenteltek a darabban a muzikalitásnak. A történeteket időnként spanyolos dalok, dallamok egészítették ki, melyekhez vidám, szinte harsány ének, és minimalista hangszeres kíséret társult.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

    A színészek kiváló beszédtechnikával rendelkeztek. Később a közönségtalálkozón maga a rendező is hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a társulat ne csupán mozdulataikban, hanem hangjukkal való játékban is színészek legyenek. A művészek ugyanakkor nem estek abba hibába, hogy végigkiabálták volna a jeleneteket.

     Abszolút érezhető volt a közönség soraiból, hogy a Teatro de la Abadía egy lelkes társaság, a saját örömükre játszanak. Ez talán annak is köszönhető, hogy az elért sikereikért keményen meg kellett küzdeniük az évek során, melyet az anyagi támogatói rendszer a mai napig nem könnyít meg. Az este során kiemelkedő volt több férfi színész alakítása, elsősorban azoké a színészeké, amikor a szereplőknek önmagukhoz képest jóval idősebb férfit kellett alakítaniuk. Az ő szerepléseiket a La Cueva de Salamanca (Salamanca Barlangja), és az El Viejo celoso (Az öreg féltékenysége) darabokban figyelhettük meg legfőképpen. Mindkét szín alaptémája a szerelem, de egyben ennél jóval több is; az emberi elme működése, amelyet a másik akkor játszik ki a szerénység álarcával, vagy éppen ördög képében, amikor éppen kedve tartja. „Vagy király, vagy paraszt az ember” élete során, visszhangzik egy régi film bölcsessége. Itt akár mindkettő is lehet, vagy éppen látszatra ugyan királyok vagyunk, de valójában legközelebbi szolgálóink, családtagjaink használnak ki minket. Ugyanígy lesz a szegény salamancai diákból ravaszsága révén, amelyhez kétes tudásokat a salamancai barlangban szedett össze, dorbézoló fiatal. A pap sem jobb a többieknél, úgy kell kimenteni őt a ház ura elől, melyhez megint csak a salamancai bölcsessége szükségeltetik, nehogy kiderüljön, hogy a félnótás háziurat leszámítva mindenki úgy romlott, ahogy kell.

    Cervantes humora mit sem vesztett az évszázadok alatt, az általa írt élethelyzetek ma éppen annyira aktuálisak, mint az ő korában. Talán mindegy is, hogy épp egy szegény salamancai diák történetét halljuk-e, vagy valamely spanyol város polgármesterének történetét követhetjük a színpadon, vagy, hogy honnan valósi a féltékeny vénséges vén trotty, aki annyira félti a feleségét, hogy lécekkel takarja el házuk ablakát is, és a macskáik sem kaphatnak férfinevet, ahogy szőnyegre varrt figurák sem lehetnek férfiak. Az ember semmit sem változott az idők során, bárhol éljen is.

 

 

A közönségtalálkozó

 

 

        A közönségtalálkozó beszélgetését a rendező és a színészek részvételével Scholz László egyetemi tanár vezette, a közönség számára pedig spanyol tolmács fordított. Scholz László elmondta, hogy az Abadía számos turnéhelyszínnel büszkélkedhet, úgy, mint Chile, Németország, Mexikó és most Budapest.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

José Luis Gómez, a rendező maga is színész, - láthattuk többek közt az Abrazos rotos /Megtört ölelések/, és a La piel que habito /A bőr, amelyben élek/ c. filmekben –, és tagja a Real Academia Españolanak (Spanyol Királyi Akadémia). Nagyobb részt Németországban, majd az Egyesült Államokban tanulta a rendezői szakmát, de dolgozott Franciaorszgban is, mielőtt az Abadíát húsz évvel ezelőtt megalapította. Előtte a spanyol nemzeti színházat vezette, de úgy érezte, ott nem tud igazán kiteljesedni, ezért hívta életre a társulatot, amelyhez kapcsolódóan egy alapítványt is létre hozott. Bár számos műfajban kipróbálta már magát (például operát is rendezett), a célja egy újfajta színház létrehozása volt, melyben gazdasági és szellemi értelemből is független tud maradni. Ez természetesen azt is jelentette, hogy vállalkozása nem profit alapon szerveződik. Scholz László kérdésére elmondta, hogy a kulturális minisztériumtól, az államtól, illetve Madrid önkormányzatától tudnak elsősorban anyagi forrásokra pályázni, ugyanakkor nagyon sokat köszönhetnek civil támogatóiknak is. (Ahogy magának a rendezőnek is, aki megalakulásukat követően három évig nem vette föl a fizetését, hogy azzal is társulatát támogassa.)

        A rendező szerint társulatuk titka a nyitottságban és rugalmasságban rejlik. Szerinte a színházban a színésznek kell az elsőnek lennie. A színész szavainak a szívéből kell jönnie, a szavakat érezni kell. Szójátékkal élve úgy fogalmazott, ők egyfelől a nyelv komikusai, ripacsai (cómicos de la lengua), másfelől pedig a színdarab életre keltői, messzi vidékekre vivői (cómicos de la legua).

       Spanyol színház él. Éljen!