Átkozott gyötrelem Alba asszony házában

***Gondolatok egy előadáshoz***

LLuca - 2015. okt. 20.

 

Július 2-án volt alkalmam megnézni a Bernarda Alba háza című előadást a békéscsabai Jókai Színház budapesti vendégszereplésében a Városmajori Szabadtéri Színpadon. A darab számos szempontból elgondolkodtatóra, sőt, egyes jellemzőiben meggyőzőre sikerült. Több oldalról viszont sajnos nem tudta azt az élményt nyújtani, amit vártam tőle.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fenti idézettel kezdődik a darab. Írógéppel vetítik ki a színpadra Lorcának a „duendé”-ről vallott nézetét. Az erő, a harc valóban benne van az előadásban, a titokzatosságot azonban jóval nehezebb feladatnak bizonyult színpadra vinni.

            Lorca, vagy helyesen García Lorca, még ha a magyar köztudatban minden bizonnyal „csak” egyszerűen Lorca marad, művészete az életről, a halálról és a szerelemről szól. A drámában a hagyományokhoz való görcsös és értelmetlen ragaszkodás megbénítja, kíméletlenül megnyomorítja generációk, és valójában még a hagyományok zsarnok kierőszakolójának, Bernarda Albának az életét is. Történik mindez a fülledt levegőjű Andalúziában, komor fehér falak árnyékéban. Alba asszony ellentmondást nem tűrő hangnemben uralkodik lányai felett („én parancsolok mindenben”), akik, bár szenvednek, végül közülük csak egyikük, Adela mer szembeszállni vele. A mindenkire rákényszerített nyolcévnyi gyász, a családot átszövő, nyomasztó titkok („ha én egyszer kinyitom a számat”) ellenében csupán Pepe el Romano, az idegen férfi jelenthet szabadulást („nem akarom, hogy elfonnyadjon a testem” – mondják a lányok, „férjhez akarok menni”). Bernarda Alba háza börtön, a külvilággal csak Pontia, a szolgáló érintkezik. Pepe már maga a külvilág. A nőcsábász férfi számára a lányok csupán a továbbgazdagodáshoz vezető utat jelentik, így arra is képes, hogy a legöregebbet és legcsúnyábbat vegye feleségül, hogy vagyonhoz jusson. A nők nyomorult helyzetükben irigykednek egymásra, végül a tragédia mindenki számára bekövetkezik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

           

 

 

   

A városmajori vendégszereplés igen rendhagyó módon kezdődött. Béres László rendező kiment a színpadra azzal a rövid bevezetővel, hogy Pontia megtestesítője, Kara Tünde, súlyos baleset következtében kórházba került. A rendező úgy döntött, nem akarják másra bízni a szerepét, így minden egyes megjelenését kivetítették az előadás alatt egy vászonlepedőre, hogy a színésznő így részese maradjon a darabnak. Ez nemes gesztus volt, sajnos azonban kicsit mindig megtörte az előadást.

     A Bernarda Alba háza legerősebb eleme a flamencós előadásmód. A rendező vélhetően nem mentesen a Carlos Saura filmek hatásától, sőt, valószínűleg egyenesen azok mintájára flamenco tánccal és zenével szőtte át az egész darabot. Az előadás zenésze, Oravecz Péter gitárművész, valódi vitalitással, duendével töltötte meg a darabot gitárjátékával. Az ismerősebb dallamok mellett a kevésbé ismert, ámde fülbemászó motívumok is erőteljesek maradtak neki köszönhetően mindvégig.

    A színvonalas zenei produkciót szorosan követi a táncosok előadásmódja. A színészek eredetileg nem flamenco táncosok, azonban nagyon komolyan vették ennek a műfajnak az alapszintű elsajátítását. A flamenco igen nehéz tánc, komoly koncentrációt, a lépések és mozdulatok precíz koordinációját igényli, azon kívül rendkívül fárasztó, teljesítményigényes munka. Ez önmagában elismerésre méltó a színészek részéről. A koreográfia kialakítása szintúgy profi mesterre utal, a színpadkép jól megtervezett, a tereket jól kitöltik a szereplők.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

     

     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

       

 

Bernarda Alba alakja, ahogy az nagyjából sajnos általánosságban a többi színészről szintén elmondható, nem volt emlékezetes. A színészek táncteljesítmény mellett sajnos igenó feltűnő a szereplők erőtlensége, didaktikussága, színpadiassága. Bernarda Alba lányainak nem láthattuk igazi karakterüket, egyedül Adela személyisége különült el némileg a többiekétől.

Ellenben a darab jelmezileg lényegében tökéletesnek mondható. A berendezés és a szereplők ruhái is jól végiggondolt, igényesen kivitelezett munkára utalnak, ami nélkülöz minden fölösleges girlandot. Egységes, egyszerű fekete ruhák, komor, fehér házfalak. Néhol feltűnik egy-egy szín is, zöld ruha, piros rúzs, de ezek a drámának megfelelően.

    Összességében tehát komoly teljesítménynek mondható a vendégszereplés, amelyben egyértelműen a flamenco zenéé és táncé a főszerep, mindkettőből a lehető legtöbbet hozták ki a művészek. Ugyanakkor mégsem érezhettünk valódi katarzist, mivel színészileg az előadás nem tudott elég erőteljes lenni, hiába az előadás pozitívumai.

García Lorca drámája viszont jelen van, és tovább lehet gondolni ezután is.