Madrid (és környéke) magyar szemmel
avagy múzeumok, focimeccs, és sangria-tapas kifulladásig
2018. 03. 14., szöveg és képek: Fülöp Anna
Lassan vége a télnek, és már sokan a nyári nyaralásukat tervezgetik, ezért talán ez a legjobb időszak arra, hogy felidézzem a napsütéses Madridot, ahol hat napot töltöttem egyik barátnőmmel a tavalyi nyáron.
Elöljáróban talán csak annyit, hogy nem tudtam milyen lesz Madrid, mert még nem jártam előtte a spanyol fővárosban. Az embernek persze van egy előzetes elképzelése, de őszintén megvallva nem sokat gondoltam rá, és nem vártam tőle mást, mint hogy hat napra kiszakadok a munkából, és végre nem tudnak elérni telefonon.
Kép: Lafferton Luca
Megérkeztünk. Meleg. Forróság! Madrid!
A 38 fokos melegbe megérkezve a repülőtérről az Atocha megállóhoz vettük az irányt metróval, mivel az esett a legközelebb a szállásunkhoz. Mint utólag kiderült, ennél jobb helyet nem is választhattunk volna: az Atocháról, indul nagyon sok busz és vonat, így akár az ország többi részébe is eljuthatunk innen. (Maga az Atocha állomás egy nagy dzsungel, átvitt értelemben és a valóságban is: középen egy dzsungelszerű, párásított, növényekkel teli hely van kialakítva.) Ez tulajdonképpen a belváros, tehát gyalogos városnézéshez is jó kiindulópont lehet.
A szállásunk utcája a Reina Sofía múzeumhoz vezetett, ennek ellenére nem volt nagy forgalom rajta, nyugodtan ki lehetett ülni az utcára az ottani tapas bárokban (ezek szendvicsező helyek, de többségében minden mást is adnak).
Mivel ennyire közel volt, ebbe a múzeumba mentünk el először. Korán keltünk (spanyol időszámítás szerint), hogy elkerüljük a nagy tömeget, hiszen ez Madrid három nagy múzeumának egyike. (A három „nagy”: a Reina Sofía, a Prado és a Museo Thyssen-Bornemisza.) A klasszikustól a modernig mindenfajta festmény megtalálható itt, mégis a többség valószínűleg Picasso híres festményéért, a Guernica-ért jön el. A múzeumban erre külön részleget alakítottak ki, és mielőtt megpillanthatnánk a festményt, ahhoz kapcsolódó mini-kiállításon mehetünk végig. A végén pedig ott van a maga több mint 3 méteres magasságával és 7,7 méteres lenyűgöző szélességével a Mű. Ízlés kérdése, hogy kinek tetszik, és kinek nem, de az biztos, hogy aki látta élőben, arra valamilyen hatást gyakorolt a festmény.
Madridban az a jó, hogy az ember megy az utcán, és spontán belebotlik újabb és újabb programokba. Az egyik kisebb fogásunk egy utcai rendezvény volt, ahol egy elektromos autó promóciózása kapcsán egy kisebb koncertet tartottak különféle játékokkal és ajándékokkal (aki akarta, a vezetést is kipróbálhatta). Mindezt az utcán, az egyik sávot lezárva, a Prado mellett.
Ez jó kis közjáték volt, mielőtt a Prado-ba is bementünk „körülnézni.” Ez a két múzeum elég is egy napra, hiszen annyi festményt tudunk megnézni, amivel telítődik is az ember – legalábbis mi igen.
Ha Madrid, akkor foci!
A nagy fogásunkra akkor találtunk rá, amikor a metróban kétségbeesetten kerestük az átszállási lehetőséget. Nem mondanám, hogy elveszett emberek vagyunk (főleg mobiltelefonos GPS-szel), de a nyilak alapján körbe-körbe jártunk az aluljáróban. Az egyik sokadik körünk után láttuk meg a hirdetőoszlopon, hogy Real Madrid – AS Roma „Leyendas” jótékonysági meccs lesz másnap. Én kishitűen rögtön legyintettem, mondván vagy nincs rá jegy, vagy csak méregdrágán, és egyébként is, nem dőlök be annak, hogy tinikorom bálványa, Luís Figo, vagy bárki a nagyok közül tényleg játszani is fog. (De mivel úgysem lesz jegy, minek az egész, ugye.)
Másnap azért elmentünk a Santiago Bernabéu stadionba, mivel egyébként is terveztük megnézni (vezetett túrákat tartanak a stadionban). Hosszú, kígyózó sorok fogadtak minket, több tíz busznyi turista várakozott arra, hogy belülről is megnézhesse a stadiont egy vezetett séta keretében. Nem volt kedvünk beállni a sorba, ezért elindultunk, hogy a stadionban lévő jegypénztárban is körülnézzünk, ahol a meccsekre árusítanak jegyet. Senki nem állt ott, ezért gyorsan megkérdeztük, van-e jegy az aznapi Leyendas meccsre. Volt. 10 euró fejenként! Majdnem örömtáncot jártunk, annyira megörültünk, és vettünk is rögtön két jegyet. (Csak megjegyzem, hogy a vezetett túrára 24 euró lett volna fejenként egy jegy – természetesen meccs nélkül.)
Este foci-ünnepi hangulatba érkeztünk a stadionba, ahova csak úgy áradtak az emberek minden irányból. A stadion megtelt, és hihetetlen, de ott jöttek sorra a régi nagy kedvencek: Figo, Ronaldo (kicsit pocakosan, de nagy tapsot kapott), Roberto Carlos… És még nyert is a Real Madrid: az „öregfiúk” tényleg odatették magukat, hogy jó meccs legyen.
Annak is tudom ajánlani, hogy látogasson ki egy meccsre ide, aki nem szereti a focit, mert olyan fantasztikus hangulata van a Bernabéunak, (és az ottani spanyol szurkolóknak), amivel én még nem találkoztam.
Madrid, a királyok városa
A Palacio Real, vagyis a Királyi Palota hófehér épülete az Ópera megállótól nem messze terül el. A királyi család természetesen nem itt lakik (és nem is az El Escorialban, ami egy Madrid melletti kolostorpalota, és szintén turistalátványosság), ezért szinte a teljes palota látogatható.
Sok királyi palotában jártam már, de a madridi minden eddigit felülmúlta. Gazdagon, drága bútorokkal, vastag kárpitokkal, értékes festményekkel, szobrokkal – és töméntelen mennyiségű arannyal berendezett szobák sokasága fogadja az idelátogatókat. Volt egy szoba, aminek a fala porcelánból volt kirakva, a márvány, arany, ezüst pedig olyan mindennapos a termekben, hogy egy idő után már az tűnik fel inkább, ha valahova kevesebb jutott. Giccses? Talán. Lenyűgöző? Mindenképp.
Hatalmas, tág tereken sétálhatunk végig, és bár semmi különös nem mondható el a királyi udvarról, jó érzés a szikrázó napsütésben ott sétálni. Egy fél nap alatt bejárható, így ugyanarra a napra szervezhetünk más programot is. Amikor ott jártunk, épp becsődölt a Madrid kártyát kiadó társaság, így mindenhova külön vettünk belépőjegyet, de mivel nem rohantunk sehova, hanem inkább egyfajta „slow” városnézést terveztünk, nem is lett volna időnk kihasználni a kártya adta lehetőségeket. A látványosságok nagy része bejárható tömegközlekedés nélkül is, ha a belvárosban foglalunk szállást, és nem sajnálunk egy kicsit gyalogolni. 1-1 napos metrójegyeket érdemes venni, és a messzebb eső látványosságokat azokra a napokra időzíteni.
Ha Madrid, akkor Toledo...
Egy öt-hatnapos nyaralás során kár lenne „csak” Madridban maradni: a környező települések, városok is rengeteg látnivalóval szolgálnak. Így el lehet menni a már említett Escorialhoz, vagy Toledóba, Avilába vagy Segoviába. Mi Toledót választottuk, és nem bántuk meg.
Egy félórányi vontútra van az Atocháról ez a gyönyörű mór város. A pályaudvaron meglepődve tapasztaltuk, hogy szinte komolyabb ellenőrzésen kellett átesnünk, mint a repülőtéren, de ez valószínűleg még így is marad egy jó ideig, ezért jó, ha több időt szánunk az indulásra, hogy ne maradjunk le a vonatról. Megint csak szerencsénk volt, mivel kissé késve érkeztünk a pályaudvarra, és még nem volt jegyünk. Egyik sorból a másikba álltunk, de még az sem volt biztos, hogy jó helyen állunk (az információnál beszéltek angolul, de nem jutottunk vele előrébb). Végül mivel nem volt más ötletünk, gyorsan kiszaladtunk az automatákhoz. Nem túl egyértelmű a metró és a vonatautomaták elkülönítése, de sikerült 2 perc alatt jegyet vennünk.
Toledot egy kővárosként tudnám leírni, ami így lehet rosszul hangzik, de nekem talán ez volt a legnagyobb élményem mind közül. Egy dombra építették, így a pályaudvarról busszal érdemes menni, mert gyalog igencsak hosszú lenne (noha néhány oldalon ezt írták, örülök, hogy nem indultunk neki). Éppen valamilyen virág fesztiválra készültek, így a szűk utcácskákon és a nagyobb tereken is élő virágokkal díszítették fel az erkélyeket, ablakokat.
Nem tudnék kiemelni egy nagyobb látványosságot, mert ide a város hangulatáért érdemes elmenni (de voltunk ott múzeumban, és egy nagyon szép templomban is), és csak lenni: sétálni az utcán, beülni egy kávézóba, élvezni a középkori hangulatot.
Tapas, sangria, jókedv
Néhány szót ejtenék a kulináris élvezetekről is, hiszen ha már ott vagyunk, ne a McDonaldsban együnk. Tényleg egymást érik a tapas barok az utcákon, ahol minden pénztárcára szabva találunk magunknak finom ételeket. A sangria valami isteni, és teljesen más, mint amit itthon sangriaként eddig kóstoltam. A churros (egyfajta spanyol édesség) viszont nem jött be nekem – a chorizo (kicsit csípős kolbász) és a Jamón Serrano (sonka) annál inkább.
A Reina Sofia előtt van egy tér, ahol 4-5 tapas bar is van egymás mellett. Mi ide ültünk ki esténként, miközben a téren minden nap más zene szólt – hol élő, hol csak felvételről – az emberek táncoltak rá, vagy csak ettek, ittak, kutyát sétáltattak – mindezt a legnagyobb nyugalomban, jókedvben.
Nem számítottam rá, hogy ennyire megszeretem Madridot. Nem tartom magamat spanyol-őrültnek (sajnos spanyolul nem tudok), és mégis, ez a hat nap olyan élményt adott, hogy még heteket ott tudtam volna maradni, és bármikor visszamennék. Hiszen még annyi mindent nem láttam ott!
Madridban nincs egy „fő” látványosság, mint Párizsban az Eiffel torony, vagy Londonban a Big Ben. Madridban napsütés van, nyugalom, és spanyol jókedvvel teli élet.
spanyol nyelvű kultúra határtalanul
cultura hispanohablante sin fronteras