Frida Kahlo végre Magyarországon
2018., július 27. - Latinia
Régóta várják Frida Kahlo rajongói, hogy munkáit egyszer Magyarországon eredetiben láthassák. Vagy egyáltalán valahol a világon elcsíphessék, hiszen a művek jóformán non-stop vándorolnak, kiállításról kiállításra utaznak. Olyannyira zsúfolt a program, hogy a festőnő szülőhazájában, Mexikóban például ritka az a pillanat, amikor eredeti helyszínükön szemlélhetők meg ezek az alkotások. Az, hogy számos festmény végre Magyarországra is eljutott, hosszú évek kemény előkészítő munkájának, a Szépművészeti Múzeumnak, a Magyar Nemzeti Galériának és számos további magyar és mexikói intézmény együttműködésének köszönhető.
Latinia
Gyönyörű, színes, őszinte, magával ragadó! – így jellemezhetnénk röviden az eredményt, melynek köszönhetően Frida Kahlo életútját legalább ugyanolyan jól megismerhetjük, mint az ő sajátos művészetét. Ami, persze, nem meglepő azok számára, akik ismerik az életművet, mert ők jól tudják, hogy a kettő elválaszthatatlanul egymásba fonódik. Ugyanakkor a kiállítás mindenki számára tartogat újdonságokat is. Összesítésben nyugtázni lehet, hogy az elkötelezett „Kahlo-követők” reprezentatív válogatásnak örvendhetnek, így még tovább erősödhet „Kahlo-hitük”, akik pedig még nem ismernék őt, most ellenállhatatlanul megszerethetik.
Magdalena Carmen Frieda Kahlo y Calderón Mexikóvárosban látta meg a napvilágot 1907-ben (vagy, ahogy ő tartotta számon, 1910-ben, a mexikói forradalom iránti tiszteletének jeléül), így idén lenne 111 éves. Latin-Amerikában még elő is fordul ilyen magas életkor, de Kahlónak már fiatal korában az elvi esélye is elveszett ilyesmire. Gyerekként elkapott egy súlyos bénulásos megbetegedést, amelynek következtében később amputálni kellett a jobb lábfejét. Törékeny termete miatt egyébként is sokat betegeskedett, ez még tovább tetézte a bajt. Ezek után pedig jött a nevezetes buszbaleset, amibe kis híján belehalt. Csodával határos módon (hála kiváló orvosainak és rendkívüli életerejének) végül életben maradt, bár súlyos árat fizetett érte. A baleset után fizikailag és lelkileg is összetört, így minden bizonnyal, ha tehette volna, se kívánt volna magának 111 évet. Alig a felét, 47 életévet élt, amely tele volt fizikai fájdalommal és szenvedéssel, de ennek ellenére, vagy talán pont ebből adódóan: szenvedélyesen szerette az életet, és olyan intenzíven élte meg, mintha egyszerre több személy lakna benne. – Ez utóbbi nem véletlen, hiszen a legutóbbi pszichiátriai kutatások szerint valamilyen személyiségzavarban, talán borderline szindrómában szenvedett, mindenesetre végletes sokszínűség jellemezte személyiségét. Mindazonáltal Frida Kahlo élete legsúlyosabb „balesetének” a későbbi férjével, Diego Riverával való viszonyát tekintette, amely kapcsolat egész életét alapjaiban változtatta és határozta meg olyannyira, hogy művészetét csak a Riverával való kapcsolatának alapos figyelembe vételével érthetjük meg igazán. Még akkor is, ha művészetileg viszonylag rövid idő elteltével függetlenedett mesterétől, határozottan alakítva ki saját művészeti stílusát.
Valószínűsíthető, hogy a budapesti bemutató aligha kerülhetett volna jobb kezekbe, mint dr. Lantos Adriánáéba, aki kiállítás-rendezői munkája mellett őszinte elkötelezettje a hispán kultúrának, szűkebben a mexikóinak. Az egyébként nem nagynak számító „Frida-expón” 35 kép (festmény és rajz) található összesen, amelyek elsősorban a Mexikóvárosi Museo de Olmedóból és néhány magángyűjtőtől származnak, de olyan jól átgondolt koncepcióval kerültek kiállításra, hogy akár órákat is eltölthetnénk örömteli szemlélődéssel (megjegyzendő: hivatalosan csak egy óra látogatási idő engedélyezett). A kiállítást természetesen komoly érdeklődés övezi, ezért érdemes a délelőtti órákban elmenni a Galériába, amikor még nem kell (nagyon) hosszan sorban állni a bejutásért.
Részletezve: A kiállítótér élénk színűre festett szobákból áll, utalva ezzel a művész által használt színvilágra és egyben a Casa Azul (Kék Ház) épületére, ahol Frida Kahlo született és ahol későbbi életének legnagyobb részét töltötte. A terek különböző tematikákra bontva épülnek fel a művész életszakaszai alapján, kezdve a rajzos ábrázolásoktól egészen a művész halálát követő pop-kulturális ikonná válásnak időszakáig. Az első teremben a híres Vogue magazinfotót láthatjuk poszterként a falon. Itt szembeötlik Nicolás Muray neve, azaz Muray Miklósé, aki az esemény egyik titkos „sztárja”, Frida Kahlo magyar származású szerelme. A kiállítás vastag tematikai fonala a festőnő szerelmeit fűzi össze. Ebben kiemelt helyen áll a magyar származású fotós, akihez Kahlo (ki tudja, milyen segítséggel) szívbe markoló levelet írt szeretője anyanyelvén. A levél a helyszínen eredetiben olvasható.
Latinia
Az első termek Kahlo korai rajzolói és festői munkáiból adnak ízelítőt, ahol elsősorban családtagjait és közeli ismerőseit örökítette meg (Alicia Galant, Alejandro Gómez Arias, Ady Weber, Eva Fredrick portréi). Ugyanitt időrendben felvázolódik előttünk a Kahlo-önéletrajz, párhuzamban Mexikó történelmét követhetjük nyomon, ami kiváló eligazodásul szolgál az ottani művészvilág komplex megismeréséhez, hiszen Frida Kahlo és férje aktív szerepet játszott kommunista-marxista művészpárosként a közéletben. Kahlo a híres buszbalesetét követő hosszú ágyhoz kötöttsége révén önmagáról kezdett portrékat festeni, amelyekben az egész életét végigkísérő elképesztő szenvedéseit és az azzal járó meddőségi tragédiáját próbálta enyhíteni. Ebben a témában több festmény is megtekinthető itt és most eredetiben, például a Törött oszlop vagy az Önarckép majmocskával.
Élete során a művésznő büszkén vállalta mexikói gyökereit, hangsúlyozta mexikói identitását. Ez nem csak extravagáns, azték múltat idéző öltözködésében, hanem a festészetében is folyamatosan és egyre intenzívebben megjelent. Az egyik legkiválóbb példa erre A dadám és én című kép, amelyben a kis Frida egy azték „ősanyától” szó szerint szívja magába a mexikói-azték élet minden cseppjét. A kiállítótérben további kapcsolódó tematikus képeket is megtekinthetünk, például a Lucha María, tehuacáni kislány portréja, avagy a Nap és a Hold című festményt.
Frida Kahlo életének egyik legfontosabb központi témája a Diego Riverával való említett szenvedélyes, egyben szenvedéses viszonya. Ezzel kapcsolatban került kiállításra például a Csak néhány apró késszúrás című mű, amely Rivera sorozatos hűtlenségeire való válaszként született, persze, áttételesen. Számára az egyik legnagyobb sokkot, egyben lelki törést az okozta, amikor férje őt a saját húgával csalta meg. A festmény keretén jól kivehetők a piros vérfoltokat szimbolizáló festéknyomok, illetve ugyanott tőrdöféseket fedezhetünk fel, ezek mind jól tükrözik Frida szenvedélyességét festészetében és életében egyaránt. A Riverával való kapcsolatáról kisebb video-bejátszásokat és fotókat láthatunk az utolsó előtti teremben, ahol Kahlo naplójából is elhangzanak részletek. Ezekből egyértelműen kirajzolódik, hogy Frida rajongásig imádta férjét, annak félrelépései és más gyarlóságai ellenére. A naplórészleteknek és filmmontázsnak köszönhetően mintegy „első kézből” alkothatunk képet erről a nem mindennapi kapcsolatról.
Az utolsó terem a Fridamánia címet viseli, amely tömören arról vall, hogy Frida Kahlo napjainkban is mindenütt/egyaránt jelen van: filmben, musicalben, divatkifutón, tetoválásban, graffitiként a falon, reklám-pannón vagy éppen bankjegyen. Az egész kiállítás ezzel együtt azt bizonyítja, hogy Kahlo már a saját korában megkerülhetetlen volt, remek festőként és extravagáns jelenségként kultusza töretlen. Művészete nehezen besorolható, sokan szürrealista alkotóként tartják számon, ami közel sem egyértelmű. Kahlo igazából a saját realitását ábrázolta szürrealizmusra emlékeztető elemekkel, abban a stílusban, amely az ő érzékelése és világlátása szerint nem lépte túl a realizmus kereteit. A kiállítás anyaga a gyakran emlegetett prekolumbián hatást is kifogástalanul tükrözi, azt a jellegzetes módot, ahogy ő a hagyományt beépítette mindenképp modern művészetébe. Ami pedig a legfontosabb, hogy mind a műveivel, mind a műveiben élő, kiirthatatlan nőiségével, egész személyével olyan máig érvényes kínos kérdéseket feszegetett és feszeget, olyan tabukat döntögetett és döntöget, amely tabuk jó része sajnos máig megdönthetetlennek bizonyult. Becsületére váljék, hogy ő ebben a sziszifuszi munkában messze megelőzte korát.
A kiállításon is idézett, naplójából vett rövid gondolat tökéletesen összefoglalja életszemléletét, amelyre aztán művészeti ars poétikája alapult:
„Nem vagyok beteg. Csak összetörtem… de addig, amíg festhetek, boldog vagyok, hogy élhetek.”
A kiállítás 2018. július 7-től november 4-ig tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galériában.
spanyol nyelvű kultúra határtalanul
cultura hispanohablante sin fronteras